12. Betegség

Amikor felkeltem kint már sötét volt, én meg az ágyamban. Nagyon fáztam. Felálltam, hogy elővegyek még egy takarót, de úgy szédültem, hogy le kellett ülnöm, nehogy elessek és a fejem is szokatlanul nehéz volt.

-          Te jó ég, Niall! –mondtam magamban, mert emlékeztem, hogy mielőtt elaludtam a Gagyi mamit néztük.

Óvatosan felálltam és kicsoszogtam a szobából. Niall még mindig itt volt és a kanapén ülve foci meccset nézett. Odamentem mögé és átöleltem. Egy pillanatra megfeszült, majd mosolyogva megkérdezte:

-          Kialudtam magad?

-          Mondhatjuk –mondtam, de nem a megszokott hangomon és leültem mellé.

-          Szörnyen nézel ki –nézett rám.

-          Köszönöm!

-          Gyere csak közelebb –engedte el a füle mellett a válaszom és gyengéden homlokomra helyezte ajkait, mintha meg akarna puszilni. –Tűz forró a homlokod! Hol van a lázmérő?

-          Mindjárt hozom –akartam felállni.

-          Nem azt mondtam, hogy hozd ide, csak megkérdeztem, hogy hol van.

-          A konyhában felülről az első fiók –suttogtam bosszúsan, mert nagyon fájt a torkom –És ha már ott vagy, hozol egy torokfájás elleni cukorkát?

-          Persze. Tessék –adta oda a lázmérővel együtt –Mérd meg a lázadat kérlek.

-          Minek? –kérdeztem, mire egy hitetlenkedő, ámde parancsoló tekintettel nézett rám, így azt tettem, amit mondott.

-          Na, mennyi?

-          Oké, lehet, hogy kicsit megfáztam…

-          Mennyi? –ismételte meg nyugodtan a kérdést.

-          39.6C°

-          Te jó ég! Menj vissza az ágyba, mindjárt viszek neked teát és lázcsillapítót.

-          Köszi de nem kell. Én is meg tudom ezeket csinálni. Inkább menj haza, nem akarom, hogy te is lebetegedj.

-          Holnap pedig Louis elvisz az orvoshoz –beszélt tovább, mintha nem is hallotta volna, amit mondtam.

-          Egyedül is el tudok menni, nem kell ezért Louis-t is iderángatni.

-          Tudod, hogy hol van? –kérdezte mosolyogva.

-          Van GPS a telefonomon.

-          Ella!

-          Niall, nem kell gondoskodni rólam, hidd el egyedül is menni fog.

-          Te ezt nem érted…

-          Tényleg nem.

-          Miattam lettél beteg –hajtotta le szomorúan a fejét.

-          Ez nem igaz –simítottam meg az arcát –Én sétálgattam szakadó esőben. Menj haza, mert a végén még elkapod és téged jobban fognak hiányolni, mint engem.

-          Nem megyek sehova. És nem érdekel, ha beteg leszek pár hetet kibírnak nélkülem, de amúgy is erős immunrendszerem.

-          Akkor kössünk kompromisszumot. Ma itt maradsz, holnap Louis elvisz az orvoshoz, de ha fertőző vagyok, akkor amíg nem gyógyultam meg, nem találkozunk… Megegyeztünk?

-          Nem! És ezen nem vitatkozom veled. Kérlek menj az ágyadba.

-          Igenis apuci –morogtam, de megcsináltam, amit mondott.

Nemsokára hozott be nekem lázcsillapítót, C-vitamint, forrón gőzölgő teát, lerakta az éjjeli szekrényemre és szembe ült velem az ágy végében. Felültem, magamhoz vettem a bögrét és bevettem a kapszulákat.

-          Ne haragudj, hogy az agyadra megyek, de…

-          Nem mész az agyamra –vágtam közbe –Örülök, hogy itt vagy, mert szeretek veled lenni, azt viszont nem szeretném, hogy te is beteg legyél.

-          Akkor máshogy próbálkozom –mosolygott –Ha fertőző beteg lennék és azt mondanám, hogy menj el, nehogy elkapd, mit csinálnál?

-          Ott maradnék és ápolnálak –vágtam rá gondolkodás nélkül.

-          Na látod! És minél több időt szeretnék veled tölteni, mert januártól fél éves turnéra megyünk.

-          Tessék?! –suttogtam ijedve – 6 hónaposra? De hát egyet is alig bírtunk ki egymás nélkül…

-          Akkor gyere el velem.

-          Tudod, hogy nem lehet. Hogy végezném el az iskolát? Ha idén nem csinálom meg, akkor másnak adják a munkát én meg visszamegyek Magyarországra.

-          Költözz hozzám, el tudlak tartani.

-          Tudom. De nekem nem kell senkinek a pénze. Meg szeretnék érte dolgozni és tőled különben se fogadnék el pénzt… soha.

-          Miért?

-          Niall, te ezt nem értheted…

-          Akkor magyarázd el.

-          Ezt nem lehet.

-          Próbáld meg.

-          Ahj… Én nem akarok másból élni. Mi lesz ha összeveszünk? Sehova nem tudnék menni.

-          Nem fogunk összeveszni.

-          Ha én is milliárdos lennék, te meg egy átlagos ember, megengednék, hogy én tartsalak el?

-          Az nem ugyanaz. Én férfi vagyok, nekünk az a feladatunk, hogy eltartsuk a nőket.

-          Niall, téma lezárva!

-          Van magán tanár is.

-          Lehet, de ott állandóan próbálnátok, nem? Ráadásul sokáig tartana a koncert, alig látnálak.

-          Ott lehetsz a koncerteken, VIP.

-          Ígérem, hogy egyszer megnézlek titeket majd, de most nem. Nem megyek, kár erről beszélni, a véleményem nem fog változni.

-          Ez a vita, akkor is fog folytatódni.

-          Nem, nem fog, ez végleges döntés.

-          Nagyon fogsz hiányozni –sóhajtott szomorúan.

-          Te is nekem, de ez nem változtat semmin –bújtam oda hozzá –De ne szomorkodjunk, mert még csak október van.

-          Rendben. Apropó október… Tudod mi van ebben a hónapban?

-          Mi?

-          Démonok között. Még a repülőn megígérted, hogy eljössz velem moziba, emlékszel?

-          Persze! Az egy felejthetetlen nap számomra.

-          Nekem is. Akkor mit szólsz 19-hez?

-          Milyen napra esik?

-          Péntek –vágta rá.

-          Ezt szépen kitervelted –nevettem.

-          Még szép! Most viszont aludj, és holnap megyünk orvoshoz.

-          Erről az oldaladról még nem ismertelek –mosolyogtam.

-          Én se téged –röhögött –De valljuk be, nem ismerjük egymást régóta –állt fel.

-          Hol fogsz aludni?

-          A kanapén.

-          Ugye tudod, hogy nem lehet kihúzni?

-          Tudom.

-          Mivel hálálhatom ezt meg nekd?

-          Gyere el velem a turnéra.

-          Niall! –nevettem.

-          Egy próbát megért –mosolygott –Jó éjt!

-          Neked is – sóhajtottam. Nyakig betakaróztam és amint lecsuktam a szemem, elaludtam.

Másnap  csak nagy nehezen tudtam kinyitni a szemeimet. Majdhogynem rosszabbul voltam, mint tegnap. Lassan felálltam és kimentem, hogy megnézzem Niallt. Amint kiléptem megcsapta az orromat valami hihetetlenül finom illat. Még egyet akartam szippantani, de már nem tudtam, ugyanis rögtön bedugult az orrom. Remek!

-          Ez nekem készül? –mosolyogtam, mire Niall összerezent.

-          Megijesztettél. Hogy vagy?

-          Sokkal jobban –hazudtam.

-          Igazán? –kérdezte gyanakodva, átlátott rajtam.–Miért nem mondasz nekem igazat? –sóhajtott drámaian és eleresztett egy halvány mosolyt.

-          Mikor keltél?

-          Körülbelül másfél órája. Elszaladtam gyorsan pár cuccomért –mutatott a kanapé mellett lévő óriási sporttáskára –Elmondom a napirendet.

-          Már olyan is van? –nyöszörögtem.

-          Igen, mert az a legfontosabb, hogy meggyógyulj. Szóval –fogytatta –a mai napirend: Visszamész az ágyba, beviszem a reggelidet (remélem, szereted a tojásrántottát), megeszed, elkészülsz, elvisz minket Louis az orvoshoz, hazajövünk, visszamész a szobádba, én pedig szórakoztatlak. Ja, és ma én főzök.

-          Lenne egy kis változtatni valóm.

-          Mégpedig? –húzta fel az egyik szemöldökét, nekem soha nem sikerült ez.

-          Nem fekszek vissza, mert most keltem fel és csak este készülök újra ott lenni.

-          Rendben –adta meg magát –Akkor kihozod a takaród és idetelepszel a kanapéra. Megfelel?

-          Ja, és még valami!

-          Mondjad!

-          Biztos, hogy te fogsz főzni? Vállalom szívesen a feladatot, nem kell mindent neked csinálni.

-          Ha annyira rossz lesz, majd rendelek, de hé! Bízhatnál kicsit a főzési tudományomban! Kezdve a tojásrántottám megkóstolásával –nyomta az orrom alá a tányérra kiszedett ételt.

-          Oké –nevettem és érte nyúltam, de Niall a magasba emelte, hogy ne érjem el.

-          Nanana. Te leülsz szépen, én pedig felszolgálom.

-          Élvezed? –simítottam meg mosolyogva az arcát.

-          Azt, hogy beteg vagy, nem, viszont azt, hogy kiszolgálhatlak, igen. De menj már, mert kihűl a művem.

-          Jól van! Esetleg nem akarsz a karodban odavinni? –kérdeztem cinikusan és elindultam.

-          De! –rakta le a tányért, felkapott és óvatosan letett a kanapéra –Jó étvágyat! –szolgálta fel a reggelimet és a teámat, majd egy pokrócot is rám terített. Bekaptam egy falatot. Nagyon finomra sikeredett, csak épp étvágyam nem volt. De mivel nem akartam megbántani, tovább ettem. 3-4 falat után, úgy éreztem, hogy mindjárt visszajön –Nem lett jó? –kérdezte szomorúan.

-          De, nagyon jó! –mondtam őszintén.

-          Akkor mi a baj? Olyan arcod van, mintha kelbimbó főzeléket kellene enned.

-          Egyszerűen csak nem vagyok éhes… Nem kívánok semmit, ne haragudj! –raktam le a villát és sóhajtva hátradőltem

-          Miért nem mondtad?! Addig ettél volna, amíg ki nem hányod? Csak  azért, mert nem akartál megbántani? –hüledezett.

-          Valahogy így.

-          Hihetetlen vagy –forgatta a szemeit és adott egy puszit a fejemre. Megfogta a villámat, felszúrt egy kis tojásrántottát és bekapni készült.

-          AZZAL NE EGYÉL!

-          Miért ne? –mosolygott és bekapta.

-          Mert te is beteg leszel!

Vállat vont és jóízűen megette. Bevitte a tányért és egy másikkal tért vissza, amin szőlő volt.

-          Gyümölcsöt? –tette le elém. Megfogtam egy szőlőszemet és bekaptam. Majd még egyet és így tovább. Ez teli találat volt tőle, nagyon jól esett a szőlő. Újfent venni akartam a tányérról még egyet, de nem volt már rajta több.

-          Hozzak még? –mosolygott és már állt fel.

-          Majd én!

-          Ella!

-          Jaj már! Igen, köszönöm –motyogtam. Úgy tesz, mintha eltört volna a lábam vagy bármelyik pillanatban összeesnék. De, amint az ölembe rakta a tányért és édesen rám mosolygott, nem tudtam rá haragudni.

-          Honnan tudtad, hogy enni fogom? –kérdeztem falatozás közben.

-          Mikor haza mentem, felhívtam anyut –vonta meg a vállát, én meg el kezdtem jobbra-balra ingatni a fejemet –Valamit rosszul csináltam?

-          Nem –mosolyogtam –Éppen ellenkezőleg. Olyan aranyos vagy! Nálad jobb embert nem ismerek.

-          Azért ne túlozz –mosolygott szerényen.

-          Nem szoktam.

-          Most is azt teszed!

-          Niall! –forgattam meg a szemeimet –Számomra TE vagy a legjobb!

-          Cuki vagy! –ölelt meg és megpuszilt –Tudom, hogy csak barátok vagyunk, de bemutathatlak a szüleimnek? Már nagyon kíváncsiak rád.

Amikor ezt elmondta csak nehezen tudtam levegőt venni. Megismerni a szüleit? Egy könnycsepp gurult le az arcomon, majd egymásután a többi. Én nem szoktam sírni, főleg nem mások előtt. Viszont nem tudom, miért, de ha Niallel vagyok, akkor ezeket nem tudom elfoljtani magamban. Olyannak lát, mint amilyennek soha SENKI. Fogalmam sincs miért. Nagyon szégyellem magam, hogy vele ilyen sebezhető vagyok.

-          Ne haragudj –ijedt meg –Nem akartalak megbántani. Természetesen nem kell, ha…

-          Velem van a baj, nem veled –szipogtam –Szívesen megismerném őket, de én nem tudlak az enyéimnek bemutatni…

-          Ó, részvétem.

-          Nem haltak meg –nevettem fel keserűen –Csak hát… Szóval amióta itt lakom nem beszéltem velük. De nem ez a baj. Jaj, nem tudom, hogy érted-e mit akarok mondani. Megpróbálom elölről. Nekem nem igazán jó velük a kapcsolatom. Amint tehettem elköltöztem. Kis koromban nagyon erősen kötődtünk egymáshoz, de aztán megszületett a húgom és… szóval körülötte kezdett el forogni a világ, én meg a háttértbe kerültem. Ezt egy kívülálló soha nem érzékelhette, de én annál jobban. Amikor gimnazista lettem, már alig tudtak rólam valamit. Fogalmuk se volt, hogy milyen vagyok igazából. Persze, büszkék voltak rám, de olyan anya-lánya beszélgetés, hogy tanácsot adjon soha nem volt. A barátaim voltak és még mindig a tanácsadóim és támaszaim. Bevallom volt, ebben az időben volt, hogy naponta megengedtem magamnak egy-két szál cigit, aztán elköltöztem, leszoktam és a családomtól is elválltam. Tartom velük a kapcsolatot, de nem valami szoros. Egyedül az unokatesómmal vagyok a rokonságtól igazán jó kapcsolatban. Bocsi, hogy ezt most így hirtelen mind rád zúdítottam. Erről nem tud senki, csak te…- töröltem le az arcom, de fölöslegesen mert újfent nedves lett. Eddig nem volt gond, hogy ilyen a viszonyom a szüleimmel, elviseltem és nem igazán bántott, nem tudom, hogy most miért szomorít ez hirtelen el.

-          Köszönöm, hogy nekem elmondtad –húzott magához –Szerintem nem lep meg, ha azt mondom, nem gondoltam volna rólad, hogy ilyen helyzetben voltál/vagy, hiszen mindig életvidám és mosolygós vagy. Persze éreztem, hogy van egy részed, amit még nem ismerek, de most már mindent tudok rólad. Rám MINDIG számíthatsz és ezt nem csak úgy mondom, hanem komolyan gondolom –puszilt meg –Nem siettetlek, hogy meglátogassuk a szüleimet, rád bízom, és ha meg szeretnéd őket ismerni csak szólj.

-          Szégyellem magam –szólaltam meg kis idő után.

-          Miért?

-          Mert sírok –nevettem fel erőtlenül –Nem szoktam mások előtt sírni, igazából nem is szoktam sírni, csak nagyon-nagyon ritkán.

-          Emiatt nem kell. Hihetetlen, hogy ezek után ennyire barátságos, boldog és vidám vagy. Ha nem bánod, most nem fogom felsorolni, hogy milyen csodálatos lány vagy, mert az felérni egy szerelmi vallomással –mondta, én meg el kezdtem nevetni és megpusziltam.

Egymást ölelve ültünk a kanapén. Nem beszéltünk, de nem is kellett. Csengettek.

-          Ez biztos Louis, fél1-re rendeltem ide.

-          Már annyi az idő? –álltam fel csodálkozva.

-          Nyugodtam készülj el, addig beengedem.

-          Oké –indultam a fürdőbe –Niall! –kiabáltam bentről.

-          Mondjad!

-          Nálad is maradt cuccod, vagy mindent elhoztál hozzám? –néztem körül. Mintha együtt laknánk. A fogkefetartóban az enyém mellett ott volt az övé is. Volt a tükör melletti polcon, a hajgöndörítőm, hajszárítóm, hajlakkom és egyéb dolgaim mellett a hajzseléje, tusfürdője, dezodora…

-          Túl kicsit a lakásod ahhoz, hogy az összes holmim elférjen itt…

Mosolyogva odaléptem a mosdóhoz, arcot és fogat mostam, megfésülködtem, feltettem egy kis szempillaspirált és eltüntettem a szemem alatti sötét karikákat. Ezután átmentem a szobámba és felöltöztem. Fekete csőnadrág, fehér egyszerű, V kivágású hosszú ujjú póló és Niall meleg, elmaradhatatlan pulcsija. Amikor kimentem hozzá a nappaliba, már Louis is ott volt.

-          Szia! Hú, de sápadt vagy –ölelt át, amit viszonoztam –Indulhatunk?

-          Igen –válaszolta helyettem Niall, mire egy szúrós pillantást küldtem felé.

-          Milyen morci vagy ma –jegyezte meg mosolyogva Louis.

-          Ne bántsd, csak beteg! –kelt védelmemre Nialler, én meg odabújtam hozzá.

-          Jól van, nem gondoltam komolyan –borzolta össze a hajamat.

-          Mehetünk? –kérdeztem és lesimítottam a felálló hajszálakat, hogy azért ne nézzenek őrültnek –Minél hamarabb haza szeretnék érni. Bár szerintem el se kellene mennünk. Nincs semmi bajom, csak megfáztam.

-          Nem potyára jöttem! –Louis  - Egyébként, hogy fáztál meg?

-          Sétáltam a viharban.

-          Miért?

-          Mert miért ne? –válaszoltam kérdéssel és még jobban Niall-hez bújtam. Nem akartam visszaemlékezni…

-          Olyan aranyosak vagytok együtt –áradozott a „sofőr” –Napokig tudnálak titeket nézni, viszont Elenourral ma találkozom, és nem szeretnék elkésni, szóval…

-          Megyünk –sóhajtottam és el kezdtem keresni a lakás kulcsom.

-          A helyén nézted már? –adott ötletet Nialler.

-          Nem. Á! Itt van! –vettem le az akasztóról. Kimentünk, az eső szakadt (már kezdem megszokni), beszálltunk gyorsan az autóba és meg sem álltunk a rendelőig.

-          Ti itt maradtok és majd jövök ha végeztem –kapcsoltam ki az övem.

-          Én bekísérlek –készült a kiszálláshoz Niall.

-          Egyedül is be tudok menni –szálltam ki mellőle a hátsó ülésről.

Elég sokan voltak a rendelőben, úgyhogy húztam egy sorszámot (32. voltam), elővettem a fülesem és bekapcsoltam egy Ed Sheeran albumot.

-          Öhm, elnézést –vette ki valaki a fülhallgatóm –Szerintem te jössz nem sokára –mondta egy 18 év körüli lány.

-          Ó, köszi, hogy szóltál.

-          Olyan ismerős vagy –kezdeményezett beszélgetést.

-          Tényleg? –furcsa, nekem egyáltalán nem volt az, pedig jó az arcmemóriám, legalábbis ezt mondják.

-          Megvan! –kiáltott fel, kicsit hangosan, mire a szája elé kapta kezét és halkabban folytatta –Te vagy Niall Horan barátnője, nem?

-          Nem, nem hiszem.

-          De igen –erősítette meg és valamit el kezdett a telefonján keresni –Itt a bizonyíték –mutatott egy képet, amin egymás kezét fogva sétálunk.

-          Ezt meg honnan szedted?

-          Már volt is egy kisebb cikk rólatok. Tele vannak a rajongói oldalak a képeitekkel és mind azzal foglalkozni, hogy mennyi ideje jártok.

-          Ajaj –ez teljesen lesokkolt. Facebook-on mostanában nem nagyon voltam. Már vagy szeptember óta fel se léptem. Twitterem nem volt és pletyka lapokat sem olvasok.

-          Szóval, igaz? –kérdezte csillogó szemmel.

-          Nem –válaszoltam nyugodtam, holott egyáltalán nem voltam az –Mi CSAK barátok vagyunk. Még júliusban találkoztunk a repülőn. Aznap költöztem Londonba, nem ismertem még senkit, vele meg összebarátkoztam és azóta jóba vagyunk.

-          Értem. Micsoda mázlista vagy!

-          El se hinnéd mennyire! Niall a legcsodálatosabb ember, akit ismerek, sokat jelent, hogy a barátom –mosolyogtam és felálltam, mert lassan tényleg én következtem –Kérhetek valamit?

-          Persze!

-          Megmondanád azoknak, akiket érdekel, hogy nem vagyunk együtt?

-          Igen. De Niall-nek se nagyon hittek, nem tudom neked mennyire fognak.

-          Csak elhiszik, ha mindketten ezt mondjuk… - válaszoltam kedvesen, de legszívesebben kimentem volna a szőke barátomhoz és számon kértem volna, hogy erről miért nem szólt nekem. Még szerencse, hogy nem jött be velem.

-          Pedig annyian örültünk, hogy végre van barátnője. A banda többi tagját is ismered?

-          Nem. Csak Louis-t. Viszont most mennem kell.

-          Ja, persze. Jobbulást!

-          Köszi, neked is –és bementem.

-          Na, mi volt? –kérdezte a két fiú egyszerre, amikor beszálltam a kocsiba.

-          Mint mondtam, csak megfáztam. Azt mondta az orvos, hogy igyak sok teát, egyek sok gyümölcsöt, mindennap vegyek be C-vitamint és lehetőleg ne menjek ezen a héten sehová –daráltam, miközben Louis beindította az autót és elindultunk.

-          Akkor egész héten nálad leszek, hogy felügyeljem, tényleg betartod-e.

-          Legalább nem fogok unatkozni.

-          Én viszont igen, ugyanis sokat kell aludnod.

-          Nem muszáj nálam lenned.

-          De én szeretnék. Maradhatok? –kérdezte Niall.

-          Persze –mosolyogtam. Úgy gondoltam, hogy ha majd ketten leszünk, akkor fogom megkérdezni, hogy mégis miért nem szólt arról, hogy kb. egész Anglia azt hitte, együtt vagyunk.

Az út hátralevő részében Lou fárasztott minket a hülye vicceivel. Hívtam, hogy maradjon még, de Elenourhoz sietett. Megértem.

Mikor megérkeztünk én felmentem és kényelmesebb ruhába öltöztem (a pulóver maradt), Niall meg még Louis-sal beszélgetett lent. Miután végeztem, az ablakból figyeltem őket és eljátszottam a gondolattal, milyen lenne, ha egy pár lennénk. Az ajtó becsukására összerezzentem.

-          Minden rendben? –kérdezte Niall és ártatlanul rám nézett a világ leggyönyörűbb szemével. Hirtelen minden iránta érzett haragom elszállt.

-          Igen. Vagyis… Miért nem mondtad, hogy milyen pletyka kering rólunk?

-          Azt hittem tudtál róla –mondta őszintén –Kérdezték twitteren, meg volt egy újságban is, aztán Paul természetesen intézkedett…

-          Nincs twitterem, pletyka lapokat meg nem olvasok –vágtam közbe.

-          Haragszol rám? –biggyesztette le a száját. Most komolyan, vajon van olyan ember, aki tud rá haragudni?

-          Nem –mosolyogtam –Nincs miért. Csak ezután ne legyen olyan, mintha együtt lennénk.

-          De miért változtassunk a szokásainkon?

-          Akkor javítom magam : Nyilvánosság előtt ne viselkedjünk úgy ,mintha járnánk.

-          És, ha egyszer megtörténik az a csoda, hogy több vagyunk, mint barátok?

-          Egyelőre foglalkozzunk a jelennel.

-          Rendben. Éhes vagy?

-          Nem, de te egyél nyugodtan, tudom, hogy az vagy.

-          Oké, csak gondoltam megmutatom a főzési tudományom.

-          Lesz még rá alkalom –nevettem és hirtelen megszédültem.

-          Úristen, nagyon lesápadtál. Menj feküdj az ágyba.

-          Apu! –mondtam, mert megint kezdett túlzásba esni –Én itt maradok.

-          Hogy megint nekem keljen majd bevinni?

-          Nem vagyok álmos és bent csak halálra unnám magam, mert nincs tévé és te is itt vagy kint.

-          Nem bánom, maradhatsz, de hozz ki takarót!

-          Örülök, hogy azt csinálhatom, amit akarok a lakásomban –mondtam fogcsikorgatva, miközben bementem egy plédért, Niall meg rendel a Nando’s-ból csirkét…