Már 14 éves korom óta el akartam költözni… Szeretem a családom, de utáltam abban a házban lakni. Mindig egy saját szobáról álmodtam, de az sose adatott meg nekem. Együtt kellett aludnom a húgommal akivel (ha igazán őszinte akarok lenni) soha nem volt jó testvéri kapcsolatom. 4 éves koráig elvoltunk és boldog voltam, hogy van egy húgom. Alig vártam, hogy nagyobb legyen és mást is tudjak vele játszani és ne csak a csörgőkkel. Azután 3 éves lett és el kezdünk barbie-zni. Még emlékszem, hogy élveztük a játékot a tengernyit barbie babámmal és az egy szem fiúval.
Miután betöltötte a 4 éves kort minden megváltozott. Ha nem kapott meg valamit, vagy nem az volt amit ő akart, akkor elkezdett hisztizni és végül az lett, amit ő mondott. Azt mondták anyukámék, hogy 1-2 év és kinövi. Hát ez nem így lett…
8 éves volt és még mindig nem változott a viselkedése. Én meg el kezdtem serdülni és nagy szükségem lett volna az anyai tanácsokra, de nem kaptam meg. Elhanyagoltnak éreztem magam. Anyám mindig csak később értesült a sérelmeimről, kalandjaimról vagy egyáltalán nem. A barátnőim voltak mindenem. 15 éves koromra eljutottam arra a szintre, hogy amint elvégeztem az iskolát elköltözök otthonról és amilyen hamar lehet kimegyek Németországba. Bekerültem egy német két tannyelvű iskolába és eldöntöttem, hogy keményen fogok tanulni, hogy megkapjam az ösztöndíjat az egyik németországi egyetemre. De sajnos nem jött össze, mert végül nem én kaptam. Ez annyira elszomorított, hogy végül feladtam a németországi életemet. A végzős évem nyarán elköltöztem Pestre. Nem jelentkeztem sehova, hanem dolgoztam, hogy ki tudjak menni külföldre és új életet kezdhessek. Németül már nagyon jól tudtam, meg volt a felsőfok és angolból is a középfok. Minek után már lemondtam a német életemről, elhatároztam, hogy vagy Angliába költözök vagy Amerikába és megpróbálom megszerezni az angol felsőfokot. Nem volt kint ismerősöm, minden családtagom és barátom itt volt Magyarországon.
Végül úgy döntöttem, hogy először Angliában próbálok szerencsét, így állást és iskolát kerestem, de elég nehezen ment, hiszen csak egy érettségim volt. Azután egyik nap találtam egy állást Londonban, ami tökéletes volt és kirepültem egy interjúra, ami jól sikerült és megkaptam a kezdő tolmácsállásom. A cégnek hála ahova kerültem, el kellett végeznem egy 1 éves tanfolyamot, ahol a tolmácsolással foglalkoztunk, és utána már munkába is állhatok. Szeptemberben kezdődik a tanfolyam. Találtam egy kisebb albérletet a nagyvárosban és mivel a cég állta a tanfolyamot(írtam egy pályázatot és megnyertem) maradt pénzem, hogy egyedül béreljek egy kis lakást. Még abban a hónapban kivettem 1 évre. Összepakoltam, elbúcsúztam a barátaimtól és családomtól és készen álltam a költözésre. Igazából csak a ruháimat vittem és pár tárgyat, mert bútorozott házat találtam.
Elérkezett a költözés napja. Ezen a héten elintéztem a búcsúzkodást és már csak egy kisebb poggyásszal és táskával keltem útra, mivel a költöztetők pár napja elvitték a többi holmimat. Nagyon aranyos volt az egész rokonság, mert állták a költöztetők bérét és kaptam tőlük egy első osztályra szóló repülőjegyet, mert tudják, hogy nagyon utálok repülőgépen utazni. Eljött az idő, hogy indulnom kellett. Megfogtam a maradék cuccomat, körbe néztem a kis lakásban, ahol majdnem egy évig laktam. Nagyon szerettem itt élni. Egyszer csak érzem, hogy potyognak a könnyeim.
- Elég- mondtam magamnak és letöröltem- Végre új, saját életet kezdhetsz, amire mindig is vágytál… Igen!- megfordulok, kilépek a lépcsőházba, bezárom az ajtót és becsöngetek a szomszédházba.
- Csókolom!- köszöntem az ajtót nyitó idős néninek.
- Szervusz drágám! Hát eljött a nap?
- Igen- sóhajtottam- Köszönöm, hogy lakhattam itt. És köszönök mindent- megint megindult egy könnycsepp a szemem sarkából, letöröltem és szomorúan elmosolyodtam látván, hogy a szomszéd néni is pityereg.
- Jó utat, vigyázz magadra és legyen olyan szép életed Ella, mint amit megérdemelsz- mondta, megölelt és adott két puszit az arcomra.
- Köszönöm szépen, még egyszer. Viszontlátásra!
- Szia!
Hátat fordítottam Ila néninek és leszenvedtem magam a lépcsőn az 5. emeletről. Mikor kiértem a panelból megálltam és megnéztem a telefonom az időt. 10 perc és megérkezik a taxi. Végre el tudtam időben készülni, ami egyáltalán nem jellemző rám. Tegnap mindent összepakoltam és megsirattam. Este 11-kor indul a gépem. Tulajdonképpen boldogan éltem itt… Akkor miért megyek el?! Biztos, hogy itt is találnék munkát... Lehet, hogy nem olyan jót, mint kint, de meg tudnék élni, találnék iskolát, a barátaim is itt vannak. Igen,még nem késő lemondani. Kisebb páni félelem jött ki rajtam. Hogy is gondoltam, hogy egyedül fogom ezt végig csinálni? Hirtelen megfordulok, hogy visszainduljak.
- Jó napot! Elnézést, ön rendelt fél9-re taxist?- kérdezte egy férfihang mögöttem.
- Igen- fordulok meg. És akkor rájöttem. Én választottam egy utat és arra rá kell lépnem. Amint megnézem sofőrt felismerem.
- Úristen!!! Peti, tényleg te vagy?- ugrok a nyakába.
- Ha azt mondom, nem akkor mit csinálsz?- nevetett.
- Micsoda véletlen!!!- örültem tovább és még jobban szorítottam magamhoz. Ő volt a gimnáziumban az első igazi barátom. Első csók meg ilyenek. Azért szakítottunk mert rájöttünk, hogy már csak szeretjük a másikat, de nem vagyunk egymásba szerelmesek. Azóta barátok voltunk, de a gimnázium után nem nagyon tudtuk tartani a kapcsolatot.
- Háát… Igaziból nem egészen. Ragaszkodtam hozzá, hogy én fuvarozzalak a reptérre. Tényleg elmentél volna úgy, hogy el se köszönsz?
- Ne haragudj! Nem tudtam, hol érjelek el- szabadkoztam. És itt megtörtem és elkezdtem zokogni.
- Hé! Mi a baj? Nem vagyok rád mérges- kezdett magyarázkodni.
- N-ne-nem az-azért bö-bőgök… Csa-csak m-most akar-akartam v-vissza me-menni a h-házba…
- Miért?
- É-én ezt-ezt nem-nem bi-bírom…
- Figyelj! Kaptál egy remek lehetőséget! Ne szalaszd el! Mi soha nem fogunk elfelejteni, bármikor jössz, hozzánk jöhetsz és biztos, hogy találsz ott is barátokat, mert annyira egy szimpatikus személy vagy az embereknek.
- Kö-köszönöm- mondtam. Magához ragadott és szorosan a karjaiba zárt. Hát igen… Ő egy remek fiú, örülök, hogy ő jött, különben tuti, hogy nem bírtam volna ki és nem megyek sehova.
- Gyere, induljunk, mert lekésed a géped- pakolta be a kocsiba a táskákat. Kinyitotta az anyósülés felöli ajtót, beszálltam, azután ő is és beindította a kocsit. Amikor az utcából egy másikba értünk megláttam, ahogy a barátaim a járdán sorban felsorakoznak az út irányából és „Szeretünk Ella”, „Légy jó vigyázz magadra”, „Mindig számíthatsz ránk” és még egy csomó feliratot tartottak a kezükbe. Mintha Peti tudta volna, lehúzta az ablakomat és lassított, hogy kitudjak szólni.
- Köszönöm! Szeretlek titeket!- integettem mosolyogva. Láttam, hogy még pár barátnőm pityereg, azután egy másik utcába értem és végleg eltűntek. Ettől a jelenttől erőt kaptam és valahol nagyon mélyen rájöttem, hogy jól döntöttem. Hátradőltem az ülésben és magam elé meredtem. Egyszer csak érzem, hogy Pet az kezét összekulcsolta az enyémmel. Felemeltem a tekintetem, ránéztem, elmosolyodtam és adtam az arcára egy puszit. Néha úgy csinálunk, mintha egy pár lennénk, ha egyikünknek sincs senkije. Egész úton fogta a kezem (mivel automataváltós a kocsija, ezért megtehettük), néha megszorította bíztatás képen. Nem kapcsoltunk zenét, mert attól tuti, hogy sírva fakadok és nem néztem az elhaladó ismerős utcákat. Ehelyett elmeséltük egymásnak, hogy mit is kezdtünk az életünkkel a gimi után. Sokat nevettünk és megegyeztünk, hogy majd kijön hozzám Londonba.
Leállította a kocsit, ami azt jelentette: MEGÉRKEZTÜNK. Kivettem a pénztárcámból a pénzt és odanyújtottam neki.
- Felejtsd el!- jelentette ki, tagadást nem tűrő hangon.
- Tessék?! Figyelj! Te most dolgoztál, amiért nekem fizetnem kell.
- De ez nekem ajándék volt, nem munka!
- Viszont a főnököd ezt nem fogja elfogadni. Kérlek- simítottam meg az arcát. Szó nélkül kiszállt én meg kihasználva a helyzetet a kesztyűtartóba raktam a pénzt, borravalóval. Én is kiszálltam, ő pedig a bőröndömmel sétálva felém, megfogta a kezem és bementünk.
- Nem baj, ha bekísérlek, ugye?
- Nem. Inkább köszönöm. Nem is tudom, miért mondtam mindenkinek, hogy egyedül jövök. Tudod, ha nem jöttél volna én még otthon ülnék?
- Igen ezért (is) jöttem én.
- Köszönöm- mosolyogtam.
- Elég! Ki ne mondd többször ezt a szót! Te is sok mindent tettél értem, úgyhogy most kvittek vagyunk, jó?
- Rendben- nevettem.
- Na ez azaz Ella akit én ismerek- nevetett velem ő is.
Leadtuk a csomagomat és elindultunk, hogy fel tudjak szállni a géphez induló buszra. Egy rövid csók és egy hosszú ölelés után elindultam felszállni a buszra.
- Ha felszálltál a gépre kapcsold be a skypot!
- Oké. Szeretlek!
- Én is téged! Vigyázz magadra és ismerkedj! Rád férne már egy barát!!
- Szerintem iiiiis!- kiáltottam dobtam egy puszit és felszálltam.